A szomszédban egy gyerek felsírt Franci kijött a fürdőből, hogy mi történt. Én éppen dolgoztam a gépen és reflexből azt mondom „kit érdekel” és ahogy kimondom hallom, hogy vélhetően az elesett kisgyerek tesója mondja a szüleinek, hogy elesett a felsíró kisgyerek. Franci visszament a fürdőbe és folytatta készülődését.
Érzelmek széles skáláját keltette és keltheti ez a kb. 10 másodperces esemény. Akár a szomszéd családban, ahol megesett, hogy elesett a kisgyermek, vagy a páromban Franciskában, akivel lezajlott egy rövid kommunikációnk és bennem vagy benned Kedves Olvasó. Pedig a kiindulópontja csak egy kis botlás volt.
A szülőkben a sírás ri. De 10 másodperc is elég volt, hogy elüljön az egész, ott a szomszédban.
A páromban is riadalmat, ösztönszintű segítségnyújtás érzését, érdeklődést, majd empátiát keltett, ahogy megtudta, hogy a gyermek elesett. Viszont, ha nem kommunikáltam volna egyből, amit hallottam, hogy a gyermek elesett, miután azt mondtam: kit érdekel?, ez a párbeszéd fél nap mosolyszünetet is hozhatott volna. Mert egy történés egy pillanat alatt képes felhozni bennünk az összes félelmünk, sérülésünk, fájdalmunk, amit eddigi életünkben megéltünk. Szóval a párom megélhette volna a figyelmetlenségem, az empátiám hiányát és hamar átgyűrűzhetett volna oda, hogy ő nem is fontos számomra, vagy a világban, vagy egyedül van igazából mindenki.
Bennem pesig mindez, amit fent leírtam és még érzések és gondolatok tucatjai áradtak szét. Miután túltettem magam azon, hogy reflexből milyen mondat jött ki a számon, hogy mit gondolhatott a párom és mit gondolna, aki csak azt hallja - kiragadva a környezetből - hogy egy gyermekfelsírásra a reakcióm az, hogy „kit érdekel?”, arra jutok, hogy van dolgom az önfejlesztés területén, mert az belső kommunikációm még nem a Dr. Rosenberg B. Marshall féle erőszakmentes, empatikus fajta.
Közben pedig elköszöntek a német vendégek, akik nyaralásukat töltötték a magyar tengernél és 12 óra autóút vár rájuk hazáig, de jövőre újra jönnek…
Ilyenkor, amikor magamat bírálom, hogy nem megy még a kommunikáció, vagy milyen messze vagyok Buddha nyugottságától és a Krisztusi szeretettől, eszembejut Gandhi gondolata, miszerint "annyira sanyargatod a világot, ahogy magadat is". Mióta felismertem ezt, inkább törekszem gondolataim magamban tartására, sokszor akkor is, ha megkérdezik.
Szóval törekszem, hogy helyzetlátásom bírálat helyett - amik a saját életemben elszenvedett negatív tapasztalatokon alapszik - objektív, univerzális információkon alapuljon, hogy minél erőszakmentesebben kommunikáljam. Hogy akinek szánom, meghallja az üzenetem.
Az öcsém hívta fel a figyelmem és tanított meg arra, mikor figyeljek, mit hogyan mondok azzal, amikor azt mondta egy magas hangnemben történt összeszólalkozásunkkor: hogy nem hallja meg amit mondok, attól ahogy mondom!
Elnézést kérek mindazoktól, akikre szavaim vagy gondolataim valaha bántóan hatottak vagy fognak hatni, Isten látja lelkem, nincs benne és mögötte ártó szándék. Aki úgy érzi, vagy mégis felfedezi, vagy tudni szeretné, hogy mi van a szavaim mögött, az kérdezzen, mert minden mondatom mögött meg tudom fogalmazni tisztán a mozgató erőimet és a szükségleteimet, amit az az egy mondat kifejez.
Mivel hosszúra sikerült ez a szösszenet, ami egy gyermekfelsírás eseménye inspirált, gondoltam megosztom az ez esemély mögötti mozgatóerőimet:
- Szeretném, hogy a kommunikáció segítségével, kapcsolódásaimban a kölcsönös megértés állapotát érjem el és a kapcsolataimban elfogadás legyen, ami mindegyikben a legnagyobb közös többszöröst hozza. Tisztán tudjam szükségleteim kommunikálni és másokét meghallani.
- Szeretném, hogy az önfejlesztésem és az elfogadásom segítségével belső kommunikációm is olyan szintre fejlődjön, hogy ne érezzek indíttatást kommunikácíómmal más cselekvéseiben változást elérni.
- Szeretném, ha nem a kommunikációm, hanem a cselekedetem által lennék megítélve.
- Szeretném, ha a kommunikáció és kommunikációs szándék az emberek önfejlesztésének adnának energiát, a panaszkodás és pletykálás helyett, hogy saját sérülésünk és ítéletalkotásunk helyett szeretet legyen a szívünkben.
- Jó lenne, ha a kommunikációban tényleges mélységet élnék meg ahelyett, hogy aknamezőn érezném magam, ehelyett minden mondatom egy lépés legyen, amivel a másik lépését segítem.
Érzéseim, szükségleteim:
- Nyitottság, mert hiszem, hogy a mozgatóerőim céljai beteljesülnek.
- Hit érzése, hogy a családomban (és más családokban is) a kommunikáció és a szavak érzelemkeltése - védelem és falak építése helyett,-ami elszigetelődést okoz - nyitottságot, kölcsönös empátiát keltsen és az egység építéséhez járuljon hozzá.
- Reménytelenség érzése, mert ez az írást is több mint 2 órán keresztül írtam és annyi gondolat van bennem, amit nem tudom, hogy milyen formában tudnék átadni, hogy szeretettel teli hatással legye a világra.
- Szükségletem, hogy minél többen olvassák ezt az írást és ez energiát adjon a cselekvéshez, mert úgy megélem a hasznosság érzését.
Szeretném ajánlani és megosztani veletek Dr. Marshall B. Rosenberg – Szavak ablakok vagy falak című könyvét. Amit ezen a linken PDF-ben, hangos könyvben elérsz, ha engedélyt kérsz az olvasára. A könyvet a szerző szeretettel írta és osztotta meg, ahogy minél több emberhez eljusson, így az olvasásával nem sérül a szerzői jog.
https://drive.google.com/drive/folders/1sOuyWIM5Wpki6D9GJ2OdCzhvxQpVY4jb?usp=drive_link
És kíváncsi vagyok, hogy Benned milyen érzéseket gondolatokat keltett ez a kis írás, köszönöm ha megosztod.